A történeteimnek csak körülbelül a tizede tartozott a tudományos-fantasztikus irodalom körébe. Szapora tollú írónak számítottam, és ez a terület nem volt elég széles ahhoz, hogy befogadja mindazt, amit papírra vetettem. Már nyolc éve írtam, amikor sor került a Street and Smith-féle felkérésre, és ez alatt a nyolc év alatt egészen másféle stílusú irodalommal alapoztam meg a jó híremet.

Campbell – anélkül, hogy neheztelt volna miatta – gyakran tudomásomra hozta, hogy munkáim nagy része nem sci-fi, hanem fantasy, ami egy teljesen más dolog. Néhány történetemet mégis lelkesen kiadta tudományos-fantasztikus írásként – például a Végső elsötétítés címűt. Tulajdonképpen jó néhányat. Én is rendelkeztem némi tudományos háttérrel; foglalkoztam a rakétatechnikával és a folyékony gázokkal, de akkoriban az ember múltbeli tudása érdekelt, hogy lássam, hozott-e létre bármi időtálló dolgot. Ez, és Az Ezeregyéjszaka meséi néven ismert ősi mondák szeretete vezetett el oda, hogy fantasyt írjak. Ennek a fantasyanyagnak a kezelésére Campbell életre hívta az Unknown (Ismeretlen) magazint. Mindaddig megjelent, amíg történeteket írtam bele. De eljött a háború, amelyben másokkal együtt én is részt vettem, és azt hiszem, az Unknown csak úgy negyven hónapig tartott ki. Nehéz volt ilyen történeteket felhajtani. Campbellnek pedig ez nem volt igazán az erőssége.

Tehát, aki a tudományos fantasztikumot a fantasy egyik ágaként vagy kiterjesztéseként próbálja meghatározni, szerencsétlenségére összeütközésbe kerül a kifejezések régóta bevált professzionális használatával. Ez a műfajok keverésének a kora. Hallottam már különböző zenei formákat összekeverni. Láttam, ahogy egymástól távoli mozgásformák „tánccá” olvadtak össze, és azon tűnődtem, hogy a koreográfusok ismerik-e még a táncok különféle ágazatait. Sokak által vallott nézet az, hogy csak az összeütközés hoz létre új dolgokat. Ez a gondolat talán Hegeltől származik, sajnos többek között azzal az ostobasággal együtt, hogy az embernek lelki egészsége érdekében szüksége van a háborúra. Ha minden új gondolat csak régi gondolatok összecsapásából eredne, igazán új ötletek sosem születnének.

Szóval, mi is lehet az igazi sci-fi?

Feltevések szerint a tudományos-fantasztikus irodalom a tudomány előretörésével született meg. Megkockáztatva egy fellángoló vitát és azt, hogy mások esetleg fennhangon ellenkeznek – ezzel egész életemben jócskán találkoztam, de sosem zavart igazán –, rámutatok az alábbi dolgokra:

A tudományos-fantasztikus irodalom megjelenése NEM kötődik valamilyen tudományos felfedezéséhez vagy fejlesztéshez. Sokkal inkább a lehetőségek előfutára. Olyasmi, ami alapján esetleg valaki majd kutatni kezd a jövőben. De azért ez nem jóslat. Egy álom, amely megelőzi annak a napnak a hajnalát, amely napon a tudós vagy felfedező kezébe veszi a könyveit, vagy belép a laboratóriumába, és így szól: „Vajon meg tudom valósítani ezt az álmot a valódi tudomány területén?”

Visszatérhetünk Lucianushoz a 2. századból, vagy Johannes Keplerhez (1571–1630) – a modern dinamikus asztronómia megalapítójához, és a Somnium, egy Holdra tett képzeletbeli űrutazás történetének szerzőjéhez – vagy Mary Shelley-hez és az ő Frankensteinjéhez, vagy Poe-hoz, vagy Vernéhez vagy Wellshez, és eltűnődhetünk azon, hogy ezek igazi tudományos-fantasztikus művek-e. Nézzünk egy példát: egy ember feltalál egy habverőt. Egy író később ír egy történetet egy habverőről. Ezzel ő nem írt tudományos-fantasztikus történetet. Folytassuk a példát: egy ember ír egy történetet valamilyen fémtárgyról, amit ha ide-oda mozgatnak, habot csinál a tejszínből, de tulajdonképpen még soha nem létezett ilyen eszköz. Ezzel már tudományos-fantasztikus művet alkotott. Valaki más, egy héttel vagy egy évszázaddal később, elolvassa a történetet, és azt mondja: „Nahát, nahát. Talán meg lehetne csinálni.” És készít egy habverőt. De attól függetlenül, hogy lehetséges-e két fémdarab ide-oda mozgatásával habot készíteni, vagy hogy ezt aztán bárkinek sikerült-e megtennie, ez az ember még tudományos-fantasztikus művet alkotott.

Hogyan tekintünk arra a szóra, hogy „fantasztikus”? Ez egyfajta homonímia. Ez esetben két különböző dolgot jelent. Egy irodalomprofesszor tudja, hogy ezt jelenti: „irodalmi mű, amelynek tartalma a képzelet szüleménye, és nem feltétlenül alapul tényeken; irodalmi kategória, amely ilyen műveket foglal magába, beleértve a regényeket, novellákat és színdarabokat.” A szó a görög fantasztikosz, „képzelt” szóból ered, aminek az eredete fantazo, „láthatóvá tesz”, és faino, „láttat, mutat”.

Amikor azonban hozzátesszük a „tudományos” szót, a „fantasztikus” szó két jelentést kap ugyanazzal a használattal: 1. a történetben használt tudomány legalábbis részben fantasztikus; és 2. a történet fantasztikus. Az American Heritage Dictionary of English így határozza meg a tudományos-fantasztikus kifejezést: „kitalált történet, amelyben a tudományos fejlesztések és felfedezések a cselekmény vagy a háttér részét képezik; különösen olyan kitalált történet, amely jövőbeli tudományos lehetőségek előrejelzésén alapul.”

Így a szótári meghatározás, valamint a Campbell-lel és írótársaimmal akkoriban folytatott beszélgetések szerint a tudományos-fantasztikus irodalomnak a fizikai univerzumhoz és a tudományokhoz van köze; ezekbe beletartozik a közgazdaságtan, a szociológia, az orvostudomány és minden hasonló dolog, amelyek mindegyikének anyagi alapja van.

És mi a fantasy?

Nos, higgyék el nekem, ha az egyszerűen az élénk képzelet alkalmazása lenne, akkor az összes közgazdász, a kormányzati képviselők és hasonlók teljesen kvalifikált szerzők lennének! A „képzeletdús” szó alkalmazása a fantasyre olyan lenne, mintha egy egész könyvtárra azt mondanánk, hogy „pár szó”. Túlzottan leegyszerűsített, túl általános kifejezés.

Ezekben a modern időkben a „fantasy” mint irodalmi műfaj sok alkotórésze eltűnt a színről. Még enciklopédiákban sem találjuk meg igazán. Ezek a tárgyak a spiritualizmus, a mitológia, a mágia, a jóslás, a természetfeletti és még sok más, hasonló tárgykör.

Ezek egyike sem kapcsolódott igazán a valós univerzumhoz. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy soha nem volt semennyi érvényességük, vagy hogy nem fognak soha újra felemelkedni; ez pusztán annyit jelent, hogy az ember jelenleg el van telve a materialisztikus dolgokkal.

E tárgyak nagy része hamis adatokból áll, de talán soha nem jön el az idő, amikor minden ilyen jelenséget meg fognak magyarázni. Az elsődleges ok, ami miatt egy ilyen hatalmas tudásmennyiség kikerült a látómezőből az, hogy a fizikai tudományok egy sor sikert értek el. De megfigyeltem, hogy minden alkalommal, amikor a modern tudomány úgy gondolja, hogy eljutott az egész lényegéhez, belefut olyan dolgokba (és néha átveszi őket), mint az az egyiptomi mítosz, hogy az ember a sárból lett, vagy valami ilyesmi. De itt egyetlen dolgot akarok megértetni, hogy van egy egész sor olyan jelenség, amit nem tudunk „anyagiként” besorolni. Ezek nem anyagi, nem az univerzumhoz tartozó dolgok. És nem számít, mennyire volt hamis a régi elképzelések többsége, azért még léteztek; ki tudja, de talán az igazságnak lehetnek bennük morzsái. Az embernek tanulmányoznia kell ezeket a tárgyakat ahhoz, hogy teljes megértést szerezzen minden lehetséges tudással és hittel kapcsolatban. Ezzel nem annak akarok alapot adni, hogy valaki azt állítsa, hogy én hiszek ezekben a dolgokban: csak azt mondom, hogy van egy másik birodalom, az elkötelezett – és mindamellett együgyű – materializmus mellett.

A „fantasy” irodalmi jelentését a szótár a következőképpen határozza meg: „irodalmi vagy drámai mű, amelyet rendkívüli képzeletgazdagság vagy természetfeletti elemek jellemeznek.” De még ez is kicsit korlátozott meghatározás.

Tehát fantasynak lehet nevezni minden olyan kitalált történetet, amelyik olyan elemeket tartalmaz, mint a spiritualizmus, a mitológia, a mágia, a jóslás, a természetfeletti és így tovább. Az Ezeregyéjszaka meséi sok-sok ország és civilizáció történeteinek gyűjteménye – nem csak az araboké, ahogy sokan hiszik. Sok-sok példa van benne a fantasyirodalomra.