Amikor a tudományos-fantasztikus témákat keverjük a fantasyval, nem kapunk tiszta műfajt. Ez a kettő – egy profi számára – külön műfaj. Megfigyeltem, hogy manapság van egy hajlandóság a keverésükre, és azután az eredményt úgy emlegetik, mint „kreatív fikció”. Tulajdonképpen nem is keverednek jól: a tudományos-fantasztikus műnek valamilyen mértékben hihetőnek kell lennie; a fantasyt nem korlátozza semmi. A tudományos-fantasztikus művek írásakor az írónak ügyelnie kell bizonyos dolgokra; a fantasy írása olyan könnyű, mint a parkban sétálni. (A fantasyban a fickónak nincs kard a kezében, majd hopp, egy bűvös kard terem a kezében.) Ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik. Professzionális nézőpontból ezek egyszerűen nagyon különböző dolgok.

De van még valami ezzel kapcsolatban: a tudományos-fantasztikus irodalomnak, különösen ebben az Aranykorban volt egy küldetése. Persze, nem beszélhetek az akkori barátaim nevében. De Campbelltől és a kor más íróival folytatott beszélgetésekből az ember arra a szilárd meggyőződésre jut, hogy nagyon keményen agitáltak amellett, hogy az ember eljusson a csillagokba.

Annak az időszaknak a kezdetén a tudományos-fantasztikus műfaj az irodalom egyfajta csúf mostohagyereke volt. De még ennél is rosszabb, hogy maga a tudomány sem kapta meg azt a figyelmet, azokat az adományokat vagy azt a kormányzati támogatást, amelyet meg kellett volna kapnia. Rengeteg érdeklődésre és igényre volt szükség a nagyközönség részéről, mielőtt a politikusok biztosították a dolog beindításához szükséges pénzügyi támogatást.

Campbell írócsapata igencsak kiemelkedő volt. Nagyon élvonalbeli neveket tartalmazott. Javítottak a műfaj irodalmi minőségén. És megkezdődött a népszerűségének rohamos növekedése.

Nagyjából egy évvel az Aranykor kezdete után, emlékszem, hogy elmentem egy nagy egyetem természettudományi karára. Néhány citológiai adatot szerettem volna kapni a saját, komoly kutatásaimhoz. Udvariasan fogadtak, és megkaptam a referenciákat, aztán észrevettem, hogy a terem lassacskán megtelt. És nem tanulókkal, hanem professzorokkal és dékánokkal. Elterjedt a pletyka arról, hogy ki van a biológia tanszéken, és egyszer csak ragyogó arcokhoz tartozó kinyújtott kezeket szorongattam. És hogy mit akartak tudni? Hogy mit gondolok erről vagy arról a történetről. És láttam-e mostanában ezt vagy azt az írót. És hogy van Campbell.

Az övék volt ez az irodalom! Tudományos fantasztikum!

És büszkék voltak rá!

Egy ideig, a második világháború előtt és után, eléggé állandó kapcsolatban voltam a tudósok új generációjával, azokkal a fickókkal, akik a bombát építették, és akik kezdtek ráérezni a rakétákra. Mindnyájan rajongtak a tudományos-fantasztikus irodalomért. És a legjobb tudósok közül néhányan mellékesen tudományos-fantasztikus művek írásával is foglalkoztak.

1945-ben részt vettem egy találkozón, régi tudósokkal és a tudományos-fantasztikus irodalom barátaival. A találkozó kedves barátom, az utánozhatatlan Bob Heinlein otthonában zajlott. És tudják, mi volt a találkozó napirendje? Az ember feljuttatása az űrbe, méghozzá elég gyorsan ahhoz, hogy elvonják a figyelmét arról, hogy tovább háborúzzon a Földön. És ezek voltak azok a fickók, akikre hallgatott a kormány, és akiknek megvolt ehhez a tekintélyük! Közel járunk ahhoz, hogy ezt meg is valósítsuk. A tudósok kijuttatták az embert az űrbe, és ebben egy ideig még az oroszok is együttműködtek.

Az ember nem élheti tovább abban a naiv hitben az életét, hogy minden véletlenül történik, hogy az események egyszerűen eseményekből következnek, és hogy a dolgoknak van egy természetes rendje, és hogy a végén valahogy minden jól fog elsülni. Ez nem tudomány. Ez a végzet, kiszmet, és már vissza is kerültünk a fantasy világába. Nem, a dolgokat meg kell tervezni. A tudományos-fantasztikus irodalom aranykora, ami Campbell-lel és az Astounding Science Fictionnel kezdődött, elegendő érdeklődést és olvasóközönséget gyűjtött ahhoz, hogy segítsen kijuttatni az embert az űrbe. Ma a vezető tudósokat hallhatják úgy beszélni, ahogy mi szoktuk tenni a megbeszéléseinken, hosszú idővel ezelőtt.

Campbell megtette, amit kitűzött maga elé. Ameddig mellette volt az első felesége, és mások is emlékeztették arra, hogy a tudomány az emberekért van, hogy haszontalan dolog a gépeket csak a gépek kedvéért kiküldeni, és hogy nincs értelme kimenni az űrbe, hacsak a küldetésnek nincs valamilyen köze az emberekhez is, addig nyerésben volt. Ugyanis nagyon briliáns ember, és nagyon türelmes szerkesztő volt. Miután 1949-ben elveszítette első feleségét, Doñát – aki hozzáment George O. Smithhez –, és miután már nem voltak olyan tanácsadói, akik miatt megtartotta volna a történetekben az embereket, és amikor már nem volt körülötte a régi írógárdája, a magazin visszaesett, és amikor végül átnevezték Analogra, az uralkodása véget is ért. De ezt az egészet az Aranykor indította be igazán. Campbell tehát végül is győzött.

Amikor elkezdtem írni ezt a regényt, tisztán tudományos-fantasztikus művet akartam írni. És nem a hagyományok szerint. Az írás formája és stílusa változott, így utol kellett érnem magam és modernizálnom kellett a stílust és a sémákat. Hogy megmutassam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem egy bizonyos forgatókönyv miatt tudományos-fantasztikus irodalom, ebben a regényben megjelenik minden lehetséges történet – detektív-, kémtörténet, kalandregény, western, szerelmes történet, légi csata meg amit akarnak. Minden, a fantasyt kivéve. A „tudományos” kifejezés magában foglalja a közgazdaságtant, a szociológiát és az orvostudományt is, amennyiben ezek anyagi dolgokhoz kapcsolódnak. Tehát ezek is benne vannak.

Amikor az ember magazinoknak ír, a szerkesztők (a magazinformátum miatt) kényszerítik arra, hogy meghatározott hosszúságú műveket írjon. Én mindig képes voltam erre – valahogy érzékem volt hozzá. De most eldöntöttem, hogy nem vágok rövidre semmit, és hogy szabad folyást engedek a történetnek, ahogy a tempó diktálja. Ezért lehet, hogy végül a létező legnagyobb terjedelmű sf-regényt sikerült megírnom, ami a hosszát illeti. A szakértők – és van belőlük jó néhány – igazolhatják, hogy ez így van-e.

Az olvasóim közül néhányan talán csodálkoznak, hogy miért nem írtam bele a komolyabb témáimat ebbe a könyvbe. Ez nem volt szándékos. Csak arról van szó, hogy feltettem a professzionális írói kalapom. Ezenkívül azt sem akartam, hogy bárki arra gondoljon, hogy a komolyabb tevékenységeimet a sajtóban akartam népszerűsíteni.

Vannak olyanok, akik rápillantanak majd erre a könyvre, és azt mondják: „Látod? Mi megmondtuk, hogy ő csak egy tudományos-fantasztikus író!” Nos, annak az írócsapatnak a tagjaként, amelyik segített elindítani az embert a csillagok felé, nagyon büszke vagyok arra, hogy tudományos-fantasztikus íróként is ismernek. Odakint műholdak vannak, az ember otthagyta a lábnyomát a Holdon, szondákat küldünk a bolygókra, ugye? Valakinek meg kellett álmodnia egy álmot, és jó sok olyan valakinek, mint az Aranykor és a későbbi korok nagy írói, rengeteg ember érdeklődését fel kellett keltenie ahhoz, hogy ez valóra váljon.

Remélem, hogy élvezik majd ezt a regényt. Ez az egyetlen, amit valaha is csak a magam örömére írtam. A múzsámmal kötött házasságom ötvenéves évfordulóját is megünnepeltem. Ötven éve vagyok az írói pályán – 1930–1980.

És régi profiként biztosíthatom önöket, hogy ez tisztán tudományos-fantasztikus irodalom. Nem fantasy. Pontosan a műfaj szabályai szerint. A tudomány az emberekért van. Ahogy a tudományos-fantasztikus irodalom is.

Vigyázz...

Kész...

Rajt!

– L. Ron Hubbard, 1980 októbere