Nemrégiben elérkezett egy olyan időszak, amikor csak kevés teendőm volt. Ez újdonság volt egy olyan életben, amely tele volt zsúfolva annyi szorgos évvel, és eldöntöttem, hogy szórakozásképpen írok egy regényt, ami tisztán tudományos-fantasztikus.

Az 1930 és 1950 közötti nehéz években írással tartottam el magam, és nem csak azért, mert ez volt a hivatásom, hanem azért is, mert pénzt kellett keresnem a komolyabb kutatásaimhoz. Azokban az időkben csak néhány ügynökség volt, amely jól fizetett a független íróknak. De bármit is hallott az olvasó a roosevelti „könnyítésekről”, higgye el, nehéz időszak volt. Vagy boldogult valaki, vagy éhezett. Valaki befutott, vagy a csatornában végezte. Ha valaki nem végezte kőkeményen a munkáját, már el is búcsúzhatott tőle. Kemény évek voltak ezek mindenki számára, aki ezekben az időkben élt.

Többször hallottam már, ahogy kissé rosszmájúan azt mondták rólam: „Ő csak egy sci-fi író.” Ebből rá kellett jöjjek arra, hogy nagyon kevesen értik, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom milyen szerepet játszott a Föld egész lakosságának életében.

Számos olyan könyvet vettem a kezembe, amelyek megpróbálták meghatározni a „tudományos fantasztikum” mibenlétét, és megkísérelték nyomon követni a történetét. Számtalan szakértője van ennek a témának, és rengeteg ellentétes vélemény ütközik egymással. A sci-fi irodalom rendelkezik talán a legösszetartóbb olvasóközönséggel, és lehetséges, hogy ők a legelkötelezettebbek egy irodalmi műfaj iránt. Ennek a műfajnak a kedvelőit „rajongóknak” hívják, és ennek a szónak különösen megbecsült jelentése van a tudományos-fantasztikus irodalom területén.

A hivatásos írók közül még a tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozók is alig írtak az „sf” mibenlétéről. Ezek az emberek sokszor túl elfoglaltak ahhoz, hogy elmerülhessenek abban, amiről írnak. De a kritikusok és a rajongók között akad néhány szakértő, akinek érdemes odafigyelni a véleményére.

Mindezek ellenére mind a művekkel, mind az alkotóikkal kapcsolatban rengeteg téves nézet uralkodik. Ezért, ha valaki arra adja a fejét, hogy tisztán tudományos-fantasztikus irodalmat alkosson, jobban teszi, ha előtte tisztázza, mit is ért ez alatt.

Talán az lesz a legjobb, ha visszatérek 1938-ba, arra a napra, amikor én is ráléptem e műfaj ösvényére. Találkoztam John W. Campbell-lel, akinek a neve összefonódott azzal a korszakkal, amely később a sci-fi aranykora néven vált ismertté. Meglehetősen tudatlan voltam a műfajt illetően, és ezért tartottam is tőle. A választás ugyanis nem tőlem származott. Két nagykutya a Street and Smith kiadótól, egy Black nevű vezető, és egy másik, F. Orlin Tremaine, berendelt egy régi és hatalmas épületbe, amely a Hetedik sugárúton állt a szintén hatalmas és piszkos New York közepén. Velem volt egy másik író, Arthur J. Burks. Azokban az időkben, ha egy jó hírű könyvkiadó vezetője – mint amilyen a Street and Smith volt – „meghívott” magához egy írót, a látogatás leginkább egy király előtti tisztelgésre hasonlított. Az író megérkezett, illedelmesen helyet foglalt, és csak akkor beszélt, ha kérdezték.

Mi mindketten, Arthur J. Burks és jómagam, már befutott írók voltunk más műfajokban. A. B. Dick akkori táblázata szerint, amely egyfajta népszerűségi mutató volt, és a könyvkiadók rendelkezésére állt, egy magazin eladási példányszáma az egekbe szökött, ha bármelyikünk neve megjelent a borítóján – ez hasonlított a mai tévés népszerűségi mutatókhoz.

A nagykutya azonnal a tárgyra tért. Abban az időben vették meg, de az is lehet, hogy ők alapították az Astounding Science Fiction magazint. Szinte az összes kiadónak megvolt a maga magazinja, de a Street and Smith elégedetlen volt a sajátjával, mert a történeteik legtöbbször gépekről szóltak. Kiadóként tisztában voltak azzal, hogy embereknek kell a történetekben szerepelni. A népszerűségi mutatók mellett az indokolta a kiválasztásunkat, hogy mi mindig valódi emberekről írtunk. Tudták, hogy elfoglaltak vagyunk, és hogy mindkettőnknek kötelezettségei vannak. Megkérdezték, nem lenne-e kedvünk mégis sci-fi regényeket és novellákat írni. Úgy döntöttünk, hogy lenne.

Behívatták John W. Campbellt, a magazin szerkesztőjét. Úgy találta, hogy mi ketten hiába vagyunk kiváló kalandregényírók, és hiába folytatnánk legjobb hagyományainkat, a tudományos-fantasztikus irodalomban nem rúghatnánk labdába. Ellenállt. Először is, a nagymenők bevonása a magas áraikkal tönkretenné a költségvetését. Másodszor meg volt a saját elképzelése arról, hogy mi a tudományos-fantasztikus irodalom.

Campbell, aki 1971-ben bekövetkezett haláláig virtuális cárként trónolt az egész sf-világ felett, fizikát tanult a Massachusetts Tudományos Intézetben, és a Duke Egyetemnek is alapfokú tudományos képzést szerzett. Elképzelése szerint professzorokkal és tudósokkal kellene történeteket íratni, majd némi átdolgozás után ki lehetne adni őket. Talán kissé tiszteletlennek tűnök, ha azt mondom, hogy ő ezt csinálta. Hogy megtöltse az oldalait, ő maga, aki szintén igencsak ügyes író volt, történeteket írt a magazin számára.

A nagykutyák arra utasították Campbellt, hogy vegye meg és adja ki azokat a munkákat, amelyeket mi írunk a lap számára. A megjelenő munkákban ezután feltűntek az emberek, és kissé háttérbe szorultak a gépek.

Nem tudom, hány másik írót kértek még fel arra, hogy dolgozzanak a lapnak. Nem tudom. Igazság szerint pont Campbell lehetett az, aki később megtalálta őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy Campbell nem lett volna zseni a maga területén. Az aranykor során neki dolgozó bármelyik író ugyanezt mondaná. Campbell képes volt meghallgatni. Képes volt bármit feljavítani. Mesteri kis csavarokat volt képes kitalálni a történetekhez. Nagyon is megérdemelte az elnyert címet mint kiváló szerkesztő és jelentős erő, amelynek köszönhetően a tudományos-fantasztikus irodalom megszerezte az őt megillető helyet az irodalomban. A Csillagok háborúja, minden idők legsikeresebb filmje (amelyet csak saját folytatásai tudtak felülmúlni), sohasem született volna meg, ha a sci-fi nem rendelkezett volna azzal az elfogadottsággal, amelyet Campbellnek köszönhetett. Campbell nem kis szerepet játszott abban, hogy ez a társadalom átlépte az űrkorszak küszöbét.

Mindenképpen együtt kell dolgozni Campbell-lel ahhoz, hogy az ember megtudja, hová is szeretett volna eljutni, és mire is gondolt, amikor azt mondta: „science fiction”. Nem tudnék idézni tőle; csak azt tudnám elmondani, hogy szerintem mit próbált elérni. Idővel barátok lettünk. Ebéd után az irodában, vagy éppenséggel hétvégenként az otthonában – ahol felesége, Doña tartotta kézben a dolgokat – a beszélgetéseink középpontjában mindig a történetek és a tudomány álltak. Azt állítani, hogy Campbell a tudományos-fantasztikus irodalmat „jövendölésként” kezelte, súlyos leegyszerűsítés. Nagyon határozott elképzelése volt a műfajról.